Egy réginek tűnő, már omladozó épület előtt lettem, arra lettem figyelmes, hogy emberek mennek befelé, s nem lepi meg őket érdekes megjelenésem. Amikor én is észhez tértem, már alig mentem befelé. Természetesen én lettem az utolsó, de nem is bántam, jelenpillanatban.

A templom belülről reneszánsz és a barokk kór ötvözete, mint a kettő meg volt található benne. Egy hatalmas freskókkal volt kiemelve, ami még jobban kihangsúlyozza az épület mivoltát, hogy szent helyen jár az ember. Íves kupolák és természetesen két oldalt hajók boltozatok voltak, ami még jobban kiemelte a terem jellegét. Az oltáron érdekes mód, nem Jézus volt kifestve, hanem valami más. Eddigi valláshoz nem hasonlítható, amit eddigi életemben tapasztaltam, de az épület elég réginek tűnt így nem értettem, mi okból nem a régi Katolikus vallásnak megfelelő díszes dolgokat találok. Nem volt hasonló eddig ismert egyetlen valláshoz sem, sőt szektákhoz sem, ez valami mélyebbről való volt.

Megszólat valaki, s az én nevemet mondta. Nem az igazit, hanem a becenevemet, így hirtelen forgásból a tengelyem körül, már arra eszméltem fel, hogy valaki előttem áll.

Elindulva nem szóltunk egymáshoz, de valami furcsa kimondhatatlan dolgot éreztem, mint ha nem lennék közömbös a férfinak, aminek nagyon örültem, de valamiért elfogott az a mérhetetlen szomorúság, de nem tudnám meg. Gyere, kérlek, már mindenki vár téged. – mondta olyan kellemes hangon a nálam jó egy fejjel magasabb férfi. Nem volt csúnya, sőt igazándiból tetszet is, világos szeme volt, nem tudtam igazán kivenni, hogy milyen színű, hosszú talpig érő haja volt, ami érdekes színt vett fel, hasonlított az enyémhez, de mégis inkább fehérnek tűnt, mint más színűnek. Alkata jól kisportolt, ami a legfontosabb, hogy pont megfelelt.

Jó, menjünk. – olyan nyugodtam ki ezeket a két szót, mint ha mindent értenék. Agyam tudta, miről van szó. Tudtam, nem lehet esélyem sem, mert az ilyen férfiknek, nem egy vagy kettő csajuk van és nem egy olyan nőre, vágyik, mint én… éreztem, de a szívem hevesen ellenkezett… mondani miért is volt ez. Elhaladva a sok freskó előtt egyre jobban azon járt az agyam, hogyan keveredhettem ide. Nem figyeltem merre megyek, csak mentem. S egyszer csak odaértünk. Majdnem olyan volt, mind, ha több százezer ember lett volna bent. Alig lehetett elférni, de mégis minket átengedtek minket.

Egy hatalmas asztal állt előttem. A férfi az egyik székre ült, ami neki lehetett fenntartva. Én ott álltam, mint egy idióta. Nem is sejtve mennyire megváltozik a mai napon az eddigi megszokott életem, s mennyire vissza fogom sírni a régit. A gondolataimból az a fiatal férfi rázott fel, aki az irodámban volt. Azt hittem mentem megölöm. Hogyan keverhetett ebbe az örült helyzetbe bele. Felállt egy nő az asztal közepe tájékáról. Olyan magas lehetett, mint én, de sokkal kecsesebb és nőiesebb volt, mint én, hosszú barna haja volt, ami a barna szempár követett és tökéletes harmóniát sugárzott belőle.

Mindenki tudja miért gyűltünk ma ilyen hamar itt össze. Nem várt harcos újjászületett. Tudom mindenkiben meglehetősen érdekkel, hogy hogyan is történhetett, magam sem értem. Fay kérlek, gyere közelebb. - én előre léptem 2 lépést, de még mindig nem tudtam mi vár rám. – Ez a fiatal férfi azt állítja te vagy a Lélekharcosának a vezetője. Igaz nem vagyok biztos benne, mert én nagyon jól tudom pontosan mennyien, vagyunk, és kinek mikor kell megkapnia az erejét. Ha kiderül, hogy nem vagy egy egyszerű szánalmas kis harcos, aki miatt ennyin összegyűltünk, akkor megtudod milyen igazándiból a haragom. Na itt telt be nálam a bizonyos pohár… - Nem én kértem, hogy ez a férfi tegye, amit tegyen, éltem a normális ki életemet, míg ez a nem tudom ki, betoppant ma az életembe és valamit tett, de magam sem tudom mit. Jó lenne, ha mindenki értelmesen elmondana mindent, mert kezdek nagyon ideges lenni, hogy mindenki úgy tekint rám, mint ha egy tárgy lennék. Én élek, és élőlény vagyok nem, pedig tárgy. Akinek nem tetszik, akkor megyek is. – ezzel elhallgattam és vártam a végét. Valamerről valamilyen erőt éreztem, és ösztönösen cselekedtem. Nem tudom mi lehetett, de az összes ember megtorpant. Ez nem lehet Mi, nem lehet? – kérdeztem bambán… - hallottam egy hangot a hátam mögött, én megfordultam és azt hittem ott petézek le. Egy mézarany szempárral találtam szemben magamat, ami egyenesen rám szegeződött. Jobban fókuszáltam, megláttam, ezüstös haját, ami olyan benyomást kelltet, mint ha nem evilági lenne. Te kivédted az eddigi legerősebb támadást, amit a világ hordott. Nem tudom, kivagy, de hatalmas az erőd, s nem tudod használni még, de majd fogod. – én meg ott álltam bambán, mint borjú az új kapunál, már nem értettem semmit. – Átment a vizsgán, én foglalkozok ezzel a leánnyal. – Mindenki felhördült, nem tudtam miért is, mert nem voltam biztos a dolgokban, de valami oknál fogva kerestem azt a szempárt, akitől talán a lelkem mélyén segítséget tudtam kérni. Ne Jól meggondoltad? Hiszen azt sem tudjuk ki, vagy mire képes. Ha téged le tudod győzni, akkor senki nem állíthatja meg. Kérlek, térj észhez. Sok sikerrel, mert ő odajött hozzám, és azt mondta. Nem, én tudom, mit cselekszek, pláne, hogy közületek senki nem tudná felkészíteni, mint én. Tudom, de akkor is. Gondold át, hiszen azt sem tudjuk ki és honnan jött vagy éppen a származását. Ne félts engem! Amúgy is, ha jól tudom te is hozzám, akartál jönni, hogy felkészítselek, akkor nem leszel egyedül, vagy netán f élsz valamitől, vagy esetleg valakitől? Nem, dehogy is. Akkor jó, mert most rögvest indulunk, nincsen veszteni való időnk. Gyertek utánam.

Ahogyan kiléptünk a hatalmas íves ajtón, már rögtön körbevett fehéres fény, amit nem tudtam hova tenni. Elmúlt a fény, s kinyitottam a szememet. Egy hatalmas kastélyszerűségben voltunk.