Most búcsúznom kell már nincs erőm. Siess innen a gyermekkel és szeresd őt.”

Én bólintottam és indulni kezdtem. Tudtam mi vár a bolygóra. Hiszen nem egy ilyen csúf halált láttam már.

A Holdra felérve ott még rosszabb képek fogadtak. Nem tudtam elképzelni mi történhetett, hiszen a csodás birodalmam, amit itt hagytam, ami élettel teli és sugárzott az élettől és minden mástól, most halott. Sőt a maradék emberek ellenségnek tekintettek, mert ellenem kezdtek jönni.

Amikor megszólaltam hitetlenkedve fogadtak, aki emlékezett rám.

“Barátaim nem ismeritek meg a volt uralkodótokat, aki megvédett titeket mindentől?”

Erre az egyik Hold lakó rám nézet. Tudtam a szeméből, hogy alig hisz neki. Mivel ha én visszatértem annak egy oka van. S az, hogy a bolygó pusztul és az egész galaxis. Meglátta a gyermeket a kezemben és csodálkozott. Én nem feleltem neki, csak néztem tovább széjjel.

Észre vettem még egy ismerős arcot, s én kezdtem el hitetlenkedni, hiszen oly sok év után látni véltem egy olyan lényt, akit tiszta szívemből szerettem. S annyi évnyi szenvedés után, tudom él.

Nem tartott olyan sokáig az örömöm, mivel észleltem, hogy a nap egyre nagyobbra nő és lassan a Merkúrt elnyeli. Tudtam nem sok időm van, így feltettem a kérdést.

Ki akar velem tartani és élni tovább…- Mondtam és vártam.

Senki nem jelzett, így megfordultam és a gyermekkel a kezemben indulni készültem, amikor a szeretett férjem mellém lépet és így szólt – Ne menj, hisz megmentheted őket. – tudom mire gondolt a férjem, de én megráztam a fejemet.

Tudod jól, mi a törvény, ha ők nemet mondanak semmit sem tudok tenni ellene. S neked a kezedben van a döntés, jössz vagy maradsz. Tudod, hogy én nem fogok tiltakozni.

Megdermedt a szavam hallatán, mert nem tudta felfogni annyi év után viszontlátás után, még ilyet merek mondani. Hát igen, a sok harc és a sok olyan utolsó megmentő akciók után tudom, mikor mit kell mondani és cselekedni.

Tudod jól, nem vihetem el őket akaratuk ellenére. A galaxisok törvénye ez. Ha ők meg akarnak halni hát legyen. Én nem kényszerítem őket semmire. Jönni akarsz, akkor gyere, mert én nem akarok meghalni senki miatt, meg van egy küldetésem még. – kérdőn nézet rám, majd a gyermekre fordítottam a fejemet. Tudta mire gondolok. Még mindig egyet tudunk gondolni annyi év elteltével. Ő viszont megijedt. – Nem az én gyermekem, ha erre gondolsz. A Föld védte egészen mostanáig. S nekem adta, hogy neveljem fel, mert gyermekeim helyett, gyermekem lehet. S ezzel a te gyermeked is, ha szeretnéd. – ezzel a szemébe néztem. Annyi fájdalmat, amit akkor láttam még soha nem találkoztam, majd bólintott, hogy induljunk. Nem búcsúzkodtam, felesleges, mert soha nem látom őket viszont. Fájt a tétlenség, de az ő döntésük ez ellen nem tudok mit tenni.

Gyermekkel a kezemben vigyáztam minden mozdulatomra, hogy fel ne keljen. Tudom mit kell tenni, de féltem. Igen féltem mit is fog a gyermek reagálni, hogy nem a megszokott és az ismerős arcok lesznek, hanem idegen. Idegen földön. Sőt lehet, hogy addig aludni is fog, míg a Föld utolsó erejével tudja altatni, ezeket nem tudom pontosan, de reménykedtem, hogy minél távolabb lesz azaz időpont.

Kedvesem rám nézet, majd a gyermekre, s így szólt: - Mind ha a gyermekünk lenne, annyira hasonlít rád. Nem lesz gond ha felébred. Nem felejteted el, hogyan is kell egy ilyen csöppségről gondoskodni.

§§§§§§§


Lassan egy éve, hogy eljöttem a Földről és a gyermek nálam van. Keresem a megfelelő helyet, hogy békében fel tudjam nevelni és csak akkor tudja meg mekkora ereje is van, meg nem akartam, hogy a harcot a vérengzést lássa, nem gyermeknek való.

A gyermek kevés ideig volt fent, akkor is csak rám mosolygott, majd vissza is aludt. Innen tudtam még a Föld él.

A Tetis bolygóra tartottam a Ga galaxisban található. Tudtam, hogy a gyermeknek hasonló légkör kell, mint a szülőbolygója. Nem tudtam biztosra, hogy ott most mit is találok, mert sajnálatos módon én vagyok e tartomány vezetője, de rég jártam itt.

“Lassan 200 éve, hogy itt jártam. Épp polgárháború dúlt az elnyomó hadsereggel és a lázadók ellen. Engem nem láttak szívesen az elnyomók, mert nem értettem egyet velük, így hamar kellett döntenem, vagy elmegyek és soha nem lesz béke itt és az én miattam marad olyan amilyen, vagy segítek és akkor megmenekülnek. Hát az utóbbit választottam. Ekkor az erőm még nem teljesedett ki és sok dolgot nem tudtam róla, de egyben biztos voltam, ha nem próbálom meg, akkor meghalok én is, amit nem akartam.

Elsőnek a lázadók fezére Félix felmérte a képességemet, majd meghajolt előttem. Tiszteletét és egyben átadta az irányítást a csapat felett. Futótűzként terjedt, hogy nem Félix a vezér, hanem egy nő, aki messziről jött és nagyobb az ereje, mint eddig bármely ismert embernek vagy élőlénynek.

Ez a hír persze eljutott az ellenséghez is, majd tárgyalni hívtak.

Én egy olyan területet jelöltem ki, amit ismertem és tudtam oda tudok olyan mezőt vonni, hogy csak kettesben tudjak lenni a vezérrel és tudunk nyugodtan megállapodni, sőt ha harcra kerül a sor akkor az embereim még tudnak időben jönni, mert Félix lett a jobb kezem, megtanítottam neki, hogyan tudja fogadni ha gondolatban közlök vele valamit. Így bárhol is vagyok a bolygón tudunk kommunikálni.

A félelmem bekövetkezet így nem ért váratlanul, hogy az ellenség le akart rohanni, amikor tárgyaltam a fezérrel, de egy dologgal nem számoltak, hogy nem e világ szülöttje vagyok.

S amikor megtámadott az erőtért annyira meggyengítettem, hogy az én csapatom be tudjon jönni, de az ellenség nem. Ez egy olyan taktika amit úgy gondoltam beválhat, hiszen ha a kígyó fejét levágjuk akkor a test meghal.

Hát bevált, mert foglyul ejtettem az ellenséget. Nem volt helyettesre méltó ember a túloldalon így összeomlott a hadsereg. Így nyugodt szívvel nyertem és mind vérveszteség nélkül.

A bolygó holdja tökéletes volt egy olyan börtönnek a kialakításában, amit senki nem tudott szabotálni vagy kiszabadulni. Felküldeni bárki feltudta, aki képes volt rá, de vissza csak az tudott jönni, akinek a büntetése lejárt. Félix és még két emberen kívül senki nem tudta ezt elsajátítani így ők lettek a felügyelők. Raboknak el lett mondva, hogy felesleges bármilyen lázadást szítani, mert maximum ennivalót nem kapnak. A három ember a bolygón maradt és a rabok nem tudtak kommunikálni senkivel sem, mert ott nem volt felügyelő vagy más valaki, aki felügyeljen rájuk felesleges lett volna. Egymást ölhetik én így gondoltam. Kevés olyan rab tért vissza, aki nem akart vissza menni, mert amit ott átélt örök életre bele évődött az agyába, hogy ne szegüljön szembe a törvénnyel és ne szövetkezzen senkivel.

Majd egy éves ott eltöltött időm alatt sok emberrel megismerkedtem és megszerettem. Mindenki tisztelt és becsült, hogy elhoztam nekik a nyugalmat.”

Ez ok miatt gondoltam, hogy a kislánynak ez lenne a legjobb.

Ahogyan elmerengtem a gondolataimban észre sem vettem, hogy majdnem megérkeztünk a bolygóra. Éppen időben tértem vissza a valóságba, hogy lássam amit akartam.

A bolygó szebben ragyogott az űrben, mint amikor elmentem. A holdon harcok dúltak, s ölték egymást.

Leérve a bolygót és a felszínérve érve elsírtam magam. Pont olyan, amilyennek az emlékeimben megmaradt.