Lélekharcosok Folytatása… A föld pusztulása és egy új élet kibontakozása…

Már lassan eltelt a 200 év, mióta elhagytam a Holdat és a Lélekharcosok otthonát, nem tudom mi okból a gyermekeim meghaltak, és én úgy éreztem indulnom, kell hosszú vándorútra, amiről talán soha nem fogok visszatérni.

S lám most az eltelt idővel a hátam mögött és rengeteg harcok után, amit az életben maradásom miatt kellett megvívnom élek. S az erőm még jobban kiteljesedett, mint még eddig soha. Talán már nem is lesz vége az erőmnek, de ez nem csak rajtam múlik.

Az élet olyan dolgokat hozott most az életemben, hogy újra ebbe az átkozott naprendszerbe kerültem, mi folytán látnom kellett, hogyan is kezd a Hold és a Föld lakói lassan elpusztulni, mivel a jóslat, miszerint a Nap lassan örökre kialszik oly távolinak is tűnt, de mégis itt van mellettünk.

Nem fog olyan sok idő eltelni és az a maroknyi túlélő is elpusztul, hiszen a Nap éltető ereje már nem olyan gyönyörű, hanem inkább halálos.

A Földnek az atmoszférája már eltűnt. Így az embereknek a többségének kénytelen kellett leköltözni a föld alá, de lassan nem elég mélyen, hiszen egy bizonyos mélység után hasonló hőmérséklet keletkezik a Föld belső magmája által, mint a Nap okoz.

Hold ilyen téren könnyebb helyzetben van, hiszen neki nem kelletett oly mélyre mennie, mert a Hold egyik oldalán ritkán süti a nap. Minden egyes próbálkozás, mind hiába volt, hogy a védőmezőt megőrizve meg tudják védeni majd, a Hold népét és a Föld népéből a kiválasztottakat. Egyetlen egy esélyük volt, az pedig én voltam.

Az erőm teljében megtudnám menteni őket, de meggondolandó cselekedett, hiszen ahogyan bántak velem és amit a Hold jóslatai megírtak kész rémálom volt nekem.

Szeretett férjemet elveszítettem egy csata folyamán, amibe bele keveredtünk, de nem tudom él e vagy hal. Annyit tudok én élek, és harcolnom kellett minden egyes életemért, hogy élhessek. Bebizonyítva ezzel, hogy életképes vagyok.

Számtalan galaxisokat bejártam kevés barátom lett ez idők alatt, de azok igaz barátok, akikre mindig számíthatok.

Soha nem akarom őket elveszíteni, de tudom ha nem segítek, majd akkor rajtuk amikor a galaxis pusztulóba kezd lenni, akkor ők is meghalnak, de nem tudom mi célból kell bolyonganom ezekben a tartományokban.

Igen tartományaim lettek ezek, mert a folyamatos harcok közepette a saját tartományaim lettek, mert az addig uralkodó királyt, vagy aki éppen a leghatalmasabb volt legyőztem vagy egyedül, vagy az ellenállásokkal. Így engem neveztek ki a vezetőjüknek.

Ilyen tartomány a Hex, a Met és még körülbelül 100 másik. Mindegyiken más és más életforma és más technikai felszereltség. Minduntalan egy dologban meg egyeztek abban, hogy egy olyan vezető kell, aki meg tudja menteni őket és fejlődést tud okozni.

Így került rám a sor és most ez ok vezérelt vissza a Földre, hogy megtudjam a bolygó honlétét.

A táj, ami fogad borzalmas, mivel a nap perzselő hatása mindent elpusztított, s már sem csontvázat, sem más életformát nem lehet találni.

A víz, mint éltető erő már rég nincsen. Nem tudni elpárolgod vagy egyszerűen eltűnt.

Én tudtam a magyarázatott, mert éreztem az évek folyamán, hogyan is fogy el e csodás bolygónak az összes lelki ereje. S lassan teljesen elpusztul.

Tudok segíteni, de ahhoz az embereknek az egyöntetű bele egyezése szükséges hozzá, mert ha egy is nemet mond, akkor a Föld önmagát pusztítja el. Nekem semmit sem kell tennem és akkor egyetlen egy életet sem tudok megmenteni. Sőt a Holdnak is döntenie kell. Igaz különböző nép és életforma, de egy életfeltételük van a Földdel így egyszerre kell mondaniuk az igent vagy a nemet. S ha megteszik, akkor tényleg örök pusztulás.

Megpróbáltam megkeresni a bejáratott, de hosszas keresgélés után sem találtam semmi életformára utaló nyomot. Már kezdtem feladni a reményt, amikor egy volt tómeder vagy esetleg óceán lehetett ott a helyén egy kis életforma bukkant elő, egy virág.

Hát mégis ő élni szeretne, de nem értettem mi oknál fogva maradt életben e kietlen tájon, majd megkaptam a magyarázatott.

A virág mesélni kezdtet a gondolatolvasás révén. S a Föld utolsó erejével így üzent nekem.

“Tudom meglepő, amit tapasztalsz, de sajnos ez a valóság. Te lettél e galaxis életereje. S ahogyan kivetett téged, úgy ítélte halálra önmagát. Elsőnek a nap kezdett melegebben sütni, majd az összes víz eltűnt a felszínről, majd az élet minden egyes formája átalakult, s lefele kezdtek el éledni, de rá kellett jönniük mekkora hibát is követtek el, mivel ezzel az utolsó menekülési útvonalat is elzártak saját maguk előtt.

Az ember nem a galaxisok fele fordult és nem is fohászkodott senki segítségéért, inkább önfejűséggel belevágtak abba a hitbe, hogy ha lefele haladnak a Földben életben tudnak maradni. Senki nem élte túl, csak egy gyermek, akit megpróbáltam életben tartani, míg meg érkezel.

Ezzel egy időben a virág megnövekedtet és megjelent egy kislány. Nem volt több 2-3 évesnél.

Ő az egyetlen életben maradt ember e bolygón. Silen a neve. Lassan 100 éve altatom és óvóm minden olyan életformától, ami bánthatná.

Átadom neked, mert az erőm lecsökkent és már nem tudnám életben tartani. Óvd őt. S ha felébred kérlek annyit mondj neki szeretem. Hiszen a gyermekem, ahogyan Te is az vagy. Kérlek nagyon vigyázz rá, mert ő azaz ember vagy inkább Harcos, aki gyermeked lehet és utódod.

Az élet elvette a gyermekeidet, de adott is neked helyette. Az élet elvette a férjedet egy időre, de fohászkodj, mert nem sokára megtaláljátok egymást.