|
Csillagjegyek szülötte
Mézcsepp 2008.12.09. 18:59
Vissza,haza!
20 év múlva...
Gyönyörű tavaszi délelőtt volt. A nap sugaraival végigpásztázta a környéket. Az állatok lustán lépkedtek elő a fák közül, hogy az éltető fényben felmelegítsék az éjszaka alatt elgémberedett tagjaikat. Szőrüket jótékonyan borzolta végig némi lenge szellő, mely átlibbent a tisztás felett, végül meghúzódott az erdő legöregebb fájának koronájában.
A méhek megkeresték a legédesebb nektárral kecsegtető virágokat, melyek ezerszám ontották bódító illatukat. A madarak trillázva próbálták túlharsogni egymást.
Mégis mind közül kitűnt egy lágy, ám de szomorú dallam...
Néz rám ez a lány nem lesz jó feleség s engedelmes gyermek
De talán nem is arra szánt az ég
Tudom ám ha otthon feltárnám lelkemet megszakadna minden szív
Miért van, hogy lelkemben más él mint testemben?
Tükrömből nem az néz rám ki bennem él
Jöjj, lelkem, tárulj fel! Kit rejtesz? Áruld el!
Bár mindenki láthatná szívemben ki él
Bár mindenki láthatná szívemben ki él
Egy lány alakja tűnt fel az egyik domboldalon, lassú léptekkel közeledett a magaslat tetejéhez és teljes szívét és lelkét beleadva énekelt. Tudta, hogy ez az utolsó. Az utolsó nap, amit a Kontinensen tölthet, az utolsó nap ami biztos az életében.
Lassan ereszkedett le a selymes fűbe, könnyei patakokban indultak útjukra az arcán, hogy a földre hullva újra részesei legyenek az örök körforgásnak.
A feltámadó szél meg-meglibbentette fenékig érő aranybarna haját. Ibolyakék szemei most a távolba révedtek.
Emlékezett...
*
Egy nagyon régi homályos emlékkép jelent meg szemei előtt. Egy férfi körvonalai... Egy földöntúli hang... Egy mondat...
Ennyi maradt csak - "Ígérem, húsz év múlva ezen a napon találkozunk!"
*
Változott a kép. Egy hároméves forma kislány szaladgált a ház előtti puha fűben nagyokat kacagva. Nem messze egy idősebb pár óvón figyelte a kicsi minden lépését. Melegséggel töltötte el szívüket a gyermek boldogsága.
A kislány egy hintához szaladt, amely a ház előtt álló öreg Sakura-fa egyik ágán lógott. Megpróbált felmászni rá. Az asszony észrevéve a gyermek igyekezetét odament hozzá és a hintába ültette, majd elindította.
- Miyume... Tudod, te vagy a legelső, aki erre a hintára felült... Ez a hinta egyedül csak rád várt...
- Tényleg?
- Igen kicsim!
*
Majd újabb emlékkép jelent meg. Egy emlékkép, mely még ma sem teljesen világos számára.
Egy alig tizenkét éves forma lány keresett valamit a házban, amikor ráakadt egy medalionra. Éppen ekkor lépett be a házba az idős nő, aki születése óta gondját viselte.
- Nézd csak mit találtam! Ez honnan van anya?
A nő egy fájdalmasat sóhajtott.
- Tehát most jött el az idő!
- Milyen idő, anya?
- Gyere ide és ülj le Miyume!
Mikor a lány leült, a nő mesélni kezdett, mesélni a múltról...
- Gyermekem! Az a nyakék, amit a kezedben fogsz, az édesanyádé volt.
- A tiéd?
- Nem... Az igazi édesanyádé...
- Nem értem!
- Jajj kicsim! - sóhajtott fájdalmasat - Mikor megszülettél, a kontinensre hoztak, mert otthon nem voltál biztonságban. A te igazi otthonod Nihon. A szigetről hoztak át ide, hogy megvédjenek! Mi vigyázunk most rád!
- Értem... - A kislány nyugodtan fogadta a hírt. Hosszú ideig csak hallgattak, majd újra megszólalt - Mesélj nekem a családomról és hogy miért vagyok veszélyben, mert ugye ha nem lenne baj, már rég hazamehettem volna. - érvelt a lány.
- Rendben van... - Nézett a nő a gyermekre. Látta, elég érett már, hogy elmondja neki amit tudnia kell. ~ De nem mondhatok el neki mindent! Ezeket majd megtudja akkor, mikor meg kell tudnia!
- A medalion különleges, mert a családod jelképei vannak rajta. A skarlátvörös szív két angyalszárnnyal, amelyen két világoskék négyágú csillag díszeleg. A skarlátvörös a méregcsíkok színét jelképezi, a négyágú csillag pedig a család minden tagjának megjelenik a homlokán.
- Szóval a szüleim démonok?
- Igen!
- De... Akkor rajtam...
- Hogy miért nem jelennek meg rajtad a démonjegyek? Azért mert ember vagy!
- De, akkor hogy lehetnek a szüleim démonok, én meg ember?
Az asszony felállt és az egyik ládából, rövid keresés után egy tekercset emelt ki.
- Ezen a tekercsen egy ősi jóslat szerepel, miszerint a legsötétebb éjszakán, amit csak a villámok tudnak megvilágítani, egy démon családban megszületik egy gyermek, de ez a gyermek egy ember lesz...
Majd odanyújtotta a lánynak az írást, hogy olvassa el és várt.
- Ezek szerint ez a jóslat rólam szól?
- Nem tudom... de ha igen, akkor lesznek még olyanok, akik félnek majd tőled és ezért bántani akarnak, és olyanok akik mindenképp meg akarnak szerezni és vele együtt az erődet is.
- De hát ember vagyok! Milyen hatalmas erőim lehetnének?
- Ezt nem tudom, de majd kiderülnek! A jóslat csak ennyit árult el.
- Rendben van... Megértem...
- Akkor innentől veszi kezdetét a tanításod is! Fel kell készülnünk, hogy meg tudd majd védeni magad, ha megtámadnak! Gyerünk! - állt fel az asszony.
- Várj! És mi van a családommal? Kik ők valójában?
- Majd megtudod! Mindennek eljön az ideje! De annyit mondhatok, ha betöltöd a 20. életévedet, a bátyád Reito érted jön. Rendben van?
- Igen... Erre emlékszem...
*
Ezután csak néhány emlékfoszlány villant be. Egy-egy kép, mikor a karddal tanult meg bánni, vagy mikor a gyógynövényekről tanult, hogy melyik milyen hatást fejt ki, milyen sebekre jók ezek, és mikor az íjat is megtanulta használni, majd az első önálló démonvadászat képei is megjelentek előtte. De mind közül mégis kiemelkedett egy. Egy emlék, mely felfedte első igazi képességét...
*
Egy 16-17 éves fiatal lány rohant az erdőn keresztül kezében egy íjjal és egy teli tegezzel a hátán, oldalán egy míves szamuráj kard csörrent minden lépésénél.
Egy sebesült farkas-szellemet üldözött, mely legutóbb megtámadta az otthona közelében lévő falut. Egyedül őt tartották rá képesnek, hogy végezni tud vele, ezért a falufőnök megkérte, hogy tegyen valamit.
A lány futás közben gúnyosan elhúzta a száját. Ha nem lett volna a magas jutalom, el se vállalja. De a nagyszüleinek - magában már így nevezte őket, akik felnevelték - szükségük van a pénzre és ő így tud segíteni rajtuk.
A falusiak mindig is furcsán néztek az öregekre, őt meg egyenesen gyűlölték, bár sohase szolgált rá. Talán mert érezték, hogy más mint ők, és ezért tartottak tőle.
Az egyik bokor megzörrent a lány mellett, aki villámgyorsan tért ki a démon támadása elől.
- Figyelmetlen voltam! Ez többet nem fordul elő! - kiáltotta a farkas felé.
Majd egy nyílvesszőt illesztett az íjra és a megfelelő pillanatban kilőtte. A nyílvessző ezüstösen felizzott, majd célt ért. A következő másodpercben a farkas már a földön feküdt.
A lány megnyugodva fújta ki a levegőt. Majd körbenézett. A fák levelein át mosolyogva nézett rá a reggeli napfény. Hunyorgott egyet, majd elmosolyodott.
Hirtelen egy halk nyerítést hallott megy a közeli bokorból.
Lassan elindult, követve a hang forrását. Az egyik bokor ágait elhajlítva meglátott egy gyönyörű lovat feküdni.
- Hűű, de csodaszép vagy! - mondta elismerően, mire a ló hirtelen megmozdult, de felállni nem tudott.
- Nyugodj meg! Nem bántalak! - suttogta bársonyos hangon és lassan közelített a ló felé, semmilyen hirtelen mozdulatot nem téve - Segíteni akarok! - folyamatosan beszélt hozzá - Látom megsérültél. Ha engeded, akkor meggyógyítalak, rendben? - A ló felhorkant és panaszosan felnyihogott.
- Fáj ugye? - eközben odaért a mén mellé és leguggolt, hogy megnézze a lábán keletkezett sebet.
- Ezt a farkas tette - a ló megmoccant - Nyugodj meg! Nem foglak bántani!
A ló prüszkölt egyet - "Na persze!"
A lány hirtelen megrázta a fejét. Azt hitte képzelődött.
Lassan a seb felé nyúlt, de a ló idegesen megrántotta magát.
Újabb nyihogás - "Ne nyúlj a lábamhoz!"
- Nem képzelődtem! Te tényleg beszélsz! Vagy csak megint azt hiszem, amit szeretnék. - újra megrázta a fejét.
- Nem képzelődsz! - szólalt meg a ló - Tényleg beszélek, de csak te érthetsz meg! Már kerestelek, a bátyád küldött, hogy vigyázzak rád! Csak próbára tettelek!
- Tehát igazam van! Beszélsz! - örült meg a lány - És ha a bátyám küldött, akkor nagyon jó barátok leszünk, és majd én is vigyázok rád!
- Méghogy rám! - lepődött meg a csődör - Én démonló vagyok, bár most nem lehet látni, de az vagyok! Tehát tudok vigyázni magamra!
- Azt látom! - mosolygott a lány és nekikezdett, hogy kitisztítsa a sebet a ló lábán.
- Ne célozgass! - horkant egyet a ló - Egyébként Ruri-nak hívnak.
- Örülök! Engem Miyume-nak!
- Tudom! - "Nem is tudod mennyire Hime" - A bátyád mindent elmondott.
Miközben a lány a ló sebét ápolta beszélgettek.
A lány a családjáról kérdezett. Elmeséltek mindent egymásnak, ami történt az évek alatt.
De Ruri egyet nem árult el, egy nagyon fontos dolgot, ami felfedi a lány előtt igazi valóját... Hogy valójában kik is az igazi családtagjai.
*
Az emlékképek megszakadtak, amikor Miyume halk patahangokat hallott a háta mögül. Társa még messze járt.
Mióta Ruri mellette van, kiélesedtek az érzékei.
Nagyszülei lassan megöregedtek és előbb a nagyapja, majd nem sokkal utána a nagyanyja is csendben átlépett a mesgyére. Azóta egyedül van és csak a démonló segítségére számíthat. Nagyon jó barátok lettek és végül társakká is váltak. Az összhang szinte tökéletes lett közöttük, bár néha súrlódások is adódnak.
A lány elmosolyodott az emlékek hatására. Megérintette a nyakában lógó medaliont, amely az egyetlen összekötő kapocs családja és közte.
Időközben eleredt az eső és csak most vette észre, hogy elázott. Az ég felé fordította a fejét. Az idő már csendes volt, az utolsó esőcseppek hullottak az arcára, bár az égen keresztülszántott még egy-egy villám.
Ruri eközben Miyume mellé ért és gyengéden megbökte az orrával.
- Ideje indulni Miyume!
A lány elhúzta a száját.
- Csak akkor szólítasz a teljes nevemen, ha valami nagyon komolyról akarsz beszélni.
- Ne haragudj Miu! Csak ideges vagyok!
- De miért idegeskedsz? Csak árkelünk a nagy vízen és máris Nihon-ban vagyunk! Ne izgulj! - mondta félvállról.
- Miyume! - a lány megvillantotta a szemét - Nem érdekel a fintorogsz, de ez most nem játék! A szigeten sokkal veszélyesebb az élet, mint itt a kontinensen. Odaát szigorú törvények uralkodnak, egy rossz mozdulat és az életünkkel fizetünk érte! Ráadásul, ha átérünk a nyugati területeken érünk földet! Az a vidék Sesshoumaru Nagyúr felségterülete és ő a legkegyetlenebb, legvérszomjasabb démonnagyúr a négy közül, úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennünk!
- Ne aggódj már! - csattant fel Miu - A te képességeiddel gyorsan meg tudunk lépni. Úgyhogy nyugi!
- Említettem már, hogy ő a legerősebb is a nagyurak közül?
- De ez nem azt jelenti, hogy gyorsabb is mint te!
- Jól van! Nem vitatkozom, de indulnunk kell! Legalább egy hét, még átérünk és út közben nem tudunk pihenni.
- Rendben van! - sóhajtott mélyet a lány és utoljára körülnézett, majd elindultak a tengerpart felé.
Ahogy a tengerparthoz értek a démonló megrázta magát, és egy villanás múlva már egy ezüstös-kéken csillogó fekete ló állt a helyében. Ahogy a napfény megcsillant ezüstös sörényén és farkán, vékony lilás csíkokat lehetett felfedezni benne.
Miyume elismerően csettintett a nyelvével, mire Ruri szúrósan hátratekintett.
- Ne mond, hogy meglepődtél! Sokféle formában láttál már engem. Na ülj fel a hátamra és induljunk el végre!
- Jövök már! - szökkent vidáman a lány.
Ahogy Miyume Ruri hátára felült, a démonló elindult a tenger felé...
--------------------------------------------------------------------------
Sakura-fa - cseresznyevirág-fa
Nihon - itt Japán
hime - hercegnő
mesgye - szellemvilág, ide kerülnek azok, akik meghaltak
kontinens - itt Kína
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
