6. fejezet Pontosan hét órakor, kopogás hallatszott Sora lakosztályának ajtaján. A lány szívverése felgyorsult, teste megremegett a vágytól, már a herceg puszta gondolatára is. - Itt az idő!- nyugtázta magában, majd egy hatalmas sóhajjal próbálta elnyomni, az egésztestén átcikázó izgatottságot. Még egy utolsó pillantást vetett tükörképére, majd magabiztos hangon beinvitálta a látogatót. - Szabad! – erre a szóra feltárult a fehér lakozott ajtó, mely eddig Blackheat hatalmas hercegét takarta. A férfi kihívóan végig mérte az előtte álló lányt tetőtől talpig, és vissza, majd elismerő mosolyra húzta ajkait. Sora angyali türelemmel tűrte a vizslatást, bár zavarában kissé kipirult az arca. Azonban kimért hangon szólította meg a herceget. - Kérem, fáradjon beljebb, Őfőméltósága!- s közben végig a férfi tekintetét vizsgálta érzelmek után kutatva. Majd társalkodó hangon folytatta. - Remélem, megfelel az öltözékem az eseményhez, ugyanis a szavaiból számomra úgy tűnt, ez nem egy hétköznapi vacsora lesz. De kérem, javítson ki, ha tévedek!- mosolygott csábítóan a hercegre. - Tökéletes Madmoiselle!- majd tekintet gyorsan végig siklott a mély dekoltázson, mely szinte kérlelte, hogy tüntesse ki figyelmével. Majd újra a lány tekintetébe fúrta sötétülő szemeit. - Egy szóval lenyűgöző- majd lassú puha, lépteivel elindult Sora felé, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakította meg. Végül egy lépésnyire megállt a lány előtt, s egy halovány kisfiús mosoly kíséretében megkérdezte: - Szabad a karját, Madmoiselle?- Sora válaszul belekarolt a hercegbe. A férfi karja erős volt, mégis gyengéd, érintése pedig szinte perzselte a lány csupasz alkarját. Sora méltóság teljesen bicegett a férfi mellé, aki kritikus szemmel vizsgálta mozdulatait. Végül döntött. - Átkarolná a nyakamat?- kérése azonban csupán, Sora kérdő, már-már hitetlenkedésbe áthajló tekintete volt a válasz. - Azt Istenért, ne nézzen már így rám, Chére- mordult fel Blackheat - Csak úgy gondoltam, jelen állapotában megerőltető lenne végig sétálnia a folyosón. Ezért bátorkodtam felajánlani, hogy leviszem a lépcső aljáig, onnan pedig a karomra támaszkodva sétálhat a szalonba. Remélem, így már nem sérti az önérzetét!- mondta már szinte gúnyosan a herceg. Szemei ridegek voltak, arcán semmi nyoma nem volt annak a szenvedélynek, mely délután majdnem elemésztette őket, csupán a fensőbb rendű arisztokratikus közöny ült ki arcára. Sorát rettentően bántotta ez a tény hiszen, számára igen is jelentettek valamit azok a csókok, azok az érintések. De hogy csalódottságát palástolja, csinos kis arcát dölyfösen felszegte. - Rendben, Blackheat! De kérem, vigyázzon a szoknyámra, rendkívül kényes anyag!- incselkedett a herceggel, s a végén alig halható fojtott nevetés keveredett, lágyan simogató hangjába. Több se kellett Leonnak. - Még hogy kinevet- mosolygott magában- Hát legyen, játszunk, Chére! – majd mit sem törődve a szoknyával, vagy a lány csodálkozó tekintetével egyszerűen az ölébe kapta a lányt, mint valami, bandita. Majd nyugodt, laza léptekkel elindultak az ajtó felé. A folyosón kíváncsi, csodálkozó, pletyka éhes szempárok kereszttüzében haladtak, de ez egyiküket sem érdekelte, sőt észre sem vették. Ugyanis Sora akarata ellenére elmerült a férfi testének kéjes érintésében, kábító illatában. Leon, pedig miközben, a lány ütemesen emelkedő, süllyedő kívánatos keblein nyugtatta tekintetét, a másnapi párbajon tűnődött. - Vajon mit intézett Étienne? Meg kell tudnom!... de úgy kell beszélnem vele, hogy se Lord Harrington, se Sora ne halhassa. Egyúttal végre tisztáznom kell vele mi is a szerepe a terveimben, mert mostanában úgy tűnik, teljesen elfelejtette. Külön vonulunk majd vacsora után borozgatni, de mi legyen a herceggel..- gondolataiból az a tény ébresztette fel, hogy elérték úticéljukat a hallt. Óvatosan talpra állította aráját, s karját felajánlotta az angyali tüneménynek, aki most olyan csábító volt akár egy istennő, ráadásul láthatóan nem volt ennek tudatában. Nem a ruha, nem is a külsőségek vonzották benne a férfit, hanem a járása, a tartása, a csilingelő hangja, a kisugárzása, az egész lénye. - De hogyan lehet ez az angyali teremtés egy és ugyan az, azzal a forró vérű, szenvedélyes amazonnal, aki csak azért néz egy férfire, hogy elrabolja a szívét, játszon vele, majd összetörje! Hogyan élhet egy nőben, két ennyire eltérő személyiség. Vagy az egyik csak álarc lenne a külvilág számára.. Ki vagy te Sora Naegino? - Mi történt Blackheat? Csak nem megint ébren álmodik. Ha javasolhatom, induljunk, hiszen várnak ránk.- vetett véget Sora a herceg magasröptű, világmegváltó gondolatainak. - Igaza van, Chére! Menjünk!- nézett a lány szemébe Leon, de úgy hogy az felért egy kihívással. - Meg fogom ismerni a titkodat Chére, vagy ne legyen a nevem Leon Oswald!- fogadta meg Leon. Majd lassan bevezette az oldalán feszítő angyali szépséget a szalonba, a hol a jelen lévők, Harrington hercege és Étienne felálltak a belépő hölgy tiszteletére. Sora bár kecsesen lépdelt, és kedvesen mosolygott, de minden lépésnél úgy érezte, mintha egy tőrt forgatnának a bokályában. Édesapja az egyik krémszínű szófára ereszkedett vissza, míg vele szemben egy jóképű idegen foglalt helyet. Nemes vonásait vállig érő barna haja keretezte, melyet egy fekete selyem szalaggal fogott össze. Smaragd zöld szemeiben pajkos fény csillant, ahogy végig mérte Sorát. Feltűnően siklott tekintete végig a lány csodálatos alakján, elidőzve formás, kerek csípőjén, dús keblein, melyeket a dekoltázs még jobban kiemelt, majd végül a hibátlan, szép arcon állapodott meg. Tekintete összekapcsolódott a mogyoróbarna szempárral, majd lassan felemelkedett a szófáról, így Sora megcsodálhatta kisportolt testét, magas termetét. Lusta, csábító mosolyra húzta ajkait Étienne, és lassú léptekkel elindult a lány felé, miközben unokabátyjára tekintetét fürkészte. Leon szemeiben rosszallás és harag fényei táncoltak, melyek némileg lehűtötték a kis Casanovát. Bár arca nem tükrözet érzéseit, Étienne ismerte már annyira, hogy tudja mit jelent ez a tekintet, így hát alig láthatóan biccentet a herceg felé. Majd Sora elé lépett, s illendően üdvözölte. - Enchantée, Madmoiselle! (Örvendek, Kisasszony!)- s közben felemelte a lány apró fekte csipkekesztyűbe bújtatott kezét, majd forró kézcsókot lehelt rá. Bár Leon szerint túlságosan is hosszan, ezért közbe szólt, megszakítva a csábítást. - Lady Sora, had mutassam be Önnek, Étienne de Rochére-t, Châteaublanche vikomtját, az unokafivéremet.- majd a fiú felé fordult. - A hölgy, pedig Lady Sora Naegino, Harrington hercegnője, s egyben Blackheat jövendőbeli úrnője.- Leon magában kárörvendő mosollyal nyugtázta Étienne zavarát, amint megtudta, kinek próbált udvarolni. Sora azonban a fiú mentségére sietett. - Örvendek, Monsieur ! Kérem, nézze el nekem, de nem tudom jelen pillanatban, méltóbb módon pukedlivel üdvözölni. Így hát érje be szavaimmal. Örülök, hogy megismerhetem, Lord de Rochére!- majd egy szívből jövő, kedves, megértő mosolyt küldött a fiú felé, aki hálásan és egyben dacosan tekintett vissza rá. - Egy de Rochére-nek nincs szüksége, egy nő védelmére… de olyan szépek a szemei- mélázott Sorát figyelve Étienne. - Nos, most, hogy a bemutatkozáson átestünk, kérem, kövessenek az ebédlőbe- szólította fel határozottan vendégeit Leon. Közben még mindig szórós pillantásokat lövellt unokaöccse felé, majd birtoklóan, hogy jelezze az erőfölényét, Sora darázsderekára helyezte karját, s lassan az ebédlő irányába terelgette aráját. - Nem is mondta Blackheat, hogy van egy unokatestvére.- próbált beszélgetést kezdeményezni a lány.- Ráadásul jó képű is, hm… ha hamarabb ismertem volna- incselkedett nevetve Sora, de ezzel, nem hogy oldotta volna a feszültséget, inkább csak fokozta. Majd bűnbánóan feltekintett, a herceg füst szürke szemeibe, de ajkain még mindig ott bujkált a mosoly. Leon alig bírta vissza fogni a rátörő heves vágyat, próbálta testét kontrolálni, s a tőle telhető legközönyösebb hangon válaszolni, mint aki meg sem hallotta a tréfás megjegyzést. - Én nevelem a nagybátyám halála óta, a gyámságom alatt áll. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy megismerkedjenek, elvégre ön lesz Blackheat hercegnéje, és így nemsokára Étienne a maga unokaöccse is lesz.- magyarázta, már teljes, jeges nyugalommal a férfi. Sora, pedig nagyot sóhajtott, válaszul a közönyre. Majd elismerően csillantak meg szemei, mikor meglátta az ebédlőt. Falait krémszínű, aranymintás selyemtapéta borította, a hatalmas teret, pedig a szoba közepén elhelyezett ovális alakú asztal uralta. Színét diófa pác emelte ki csakúgy, mint a körülötte elhelyezett székekét, melyeket puha vajszínű kárpit borított. Az asztalon négy teríték várta a vendégeket, és egy ízléses fehér rózsából és liliomból álló csokor. Leon illedelmesen kihúzta az asztalfő melletti széket arája számára. Amint a lány elfoglalta helyét, Leon is leült a házigazda székébe, az asztalfőre. Másik oldalán Étienne kapott helyet, míg Harrington hercege lánya mellé ült. Az ültetési rendnek köszönhetően az ifjú Casanovát az a megtiszteltetés érte, hogy Lady Sorával szemben ülhetett. Étienne ezt a lehetőséget, maximálisan ki is használta. A vacsora egész ideje alatt csábítóbbnál, csábítóbb mosolyokkal bombázta a lányt, de az észre sem vette, mivel kavargó gondolatainak örvényében merült el. - Holnap, hajnalban lesz a párbaj! Édes Istenem csak senki ne sérüljön meg komolyabban!... Látnom kell! Tudni akarom, mi történik… de hogyan?.. Ha nem lenne sérült a bokám, ki lovagolhatnék férfiruhában…ha erősen bekötném… nem túl veszélyes lenne, de ha esetleg…- tűnődéséből egy perszelő érintés rázta fel. Lenézett a kezére, melyen most Blackheat forró tenyere pihent. Lassan tekintete egyre följebb vándorolt a férfi mellkasán, szépívű ajkain át a füst szürke tekintetekig. Látta a herceg kérdő tekintetét, ezért így szólt: - Mit is mondott Hercegem- ejtette ki angyalian ártatlanul, mégis pajkosan az utolsó szót. - Csak azt Drágám- vette fel a kesztyűt Leon- hogy, ha Önnek is megfelel bő háromhét múlva megtartjuk az esküvőt- húzódott apró mosolyra a férfi ajka, mert tudta ezzel talált. - Sakk, matt Chére! Na mit lép!- gondolta kíváncsian Blackheat, de érzelmeiből a külvilág nem érzékelhetett semmit. Sora dacosan nézet a herceg szemeibe, majd kissé felé hajolt, és búgóhangon közölte vele: - Természetesen megfelel, de ha kérhetném tartsuk a menyegzőt Harringtonban!- fordult a herceg félé kérésével. De mielőtt Blackheat válaszolhatott volna maga Lord Harrington vágott közbe. - Az lehetetlen Kicsim, ugyanis elutazásunk előtt elrendeltem egy kisebb tatarozást a kastélyon, ami ha jól számolom még legalább másfél hónapig tart. Úgy gondoltam ez ideális időpont, lévén hogy úgyis itt tartózkodunk. - Akkor ez eldőlt Blackheatben lesz az esküvő.- nyugtázta Leon. - Holnap kezdheti intézni a menyasszonyi ruhával, kelengyével kapcsolatos dolgokat, Drágám!- fordult Sora felé, s füst szürke szemeiben különös tűzégett. Veszélyes, sötét, félelmetes láng volt ez mégis vonzó, aminek Sora nem tudott ellenállni. Egyszerűen arra ösztönözte, hogy az álarc mögé lásson, kíváncsi volt a félelmetes Blackheat hercegének valódi érzéseire, személyiségére. Fel akarta fedezni a rejtélyt. Mikor a desszertet is elfogyasztották Leon méltóságteljesen felállt, és asztalt bontott. Majd szenvtelen hangon közölte: - Unokaöcsémmel elvonulunk egy röpke negyed órára, hogy elfogyaszthassuk szokásos portóinkat. Lord Harrington kérem, kísérje át addig Lady Sorát a szalonba. Úgy hallottam, gyönyörűen játszik a zongorán- fordult a lány felé- Szeretném meghallgatni játékát amint visszatértünk, Chére! - Rendben, fiam!- egyezett bele Harrington hercege, aki addig a lánya szemeit fürkészte, hogy vajon mitől lett ennyire készséges a frigy terén. Leon egy utolsó pillantást vetett az ő tüzes kis angyalkájára, majd egy halovány mosoly suhant át arcán. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt. Majd rideg, érzelemmentes tekintete Étennere vándorolt, aki még Sorát próbált csábítgatni minden siker nélkül. Azonban a kudarc nem szegte kedvét, sőt még inkább meghozta, de amint elkapta Leon vészjósló tekintetét, rögtön elbúcsúzott, és követte a herceget. A dolgozószoba felé vették útjukat, melyet pár percen belül el is értek. A herceg lassan kinyitotta az ódon kazettás faajtót, s Étenne szeme elé pompás látvány tárult. Akárhányszor belépett a szobába mindig lenyűgözte. Minden falat könyvespolc borított, melyeken ott sorakoztak a főkönyvek, naplók, szakmai és napilapok. Az ajtóval szemben állt egy óriási mahagóni íróasztal, mögötte pedig egy félkörív alakú, egészfalat betöltő ablak, melyből tökéletes kilátás nyílt a kastély gyönyörű parkjára. Az asztal előtt elhelyezett kényelmes fotelokban foglaltak helyet, majd Leon lassan kinyújtotta karját az asztalon elhelyezett ezüst tálca felé, melyre két pohár portói volt előkészítve. Meg fogta az aranyozott szélű kristálypoharat, és óvatosan forgatni kezdte nyakát az újai között. Étienne követte példáját, és maga is elvette a tüzes nedűt a tálcáról. A herceg lassan ráemelte tekintetét, és ellentmondást nem tűrő hangon parancsolta. - Szeretném, ha nem flörtölnél Lady Sorával, és felejtsd el az összes nő ügyedet egyenlőre.- Étienne már tiltakozásra nyitotta volna száját, mikor Leon közbe vágott. - Lady Sora fontos részét képezi tervemnek, ezt jól jegyezd meg Étienne!- a fiú csak bólintott. - Bár nem igazán érdekel az unokabátyám bosszúhadjárata, de ha már kegyeibe fogadott ennyit megtehetek érte, főleg ha az egész cécó után én leszek az örököse. S abból a rengeteg pénzből, ami a hercegi címmel száll majd rám, minden bizonnyal könnyen talpra állíthatom Châteaubalancét.- morfondírozott a fiú. Leon egy hirtelen kérdéssel törte meg a csendet. - Mit intéztél, de Silvával?- nézett közömbösen a fiúra, bár lelkét mardosta a kíváncsiság. - Reggel öt órakor találkoztok az általad megjelölt helyen, vagyis a falu melletti kis tisztáson. A fegyvernem kard, bár..- itt elbizonytalanodott a fiú hangja, majd elhallgatott. Leon azonban kíméletlenül ráparancsolt. - Bár, micsoda?- húzta fel szépen ívelt szemöldökét, miközben tekintetét a fiú smaragd zöld szemeibe fúrta. - Bár az ő szabályi szerint kell küzdenetek- folytatta közönyösen Étienne- vagy is a mesterkörben. - Ebben nincs semmi meglepő, hiszen spanyol olyan, mint a többi arrogáns és ostoba.- nyugtázta Leon. - Azt hitte, nem tudok vívni a mesterkörben, így előnyhöz juthat? Ám legyen! Majd meglátjuk! - mosolyodott el ördögien Blackheat, s tekintetét a vörös borára emelte, melyben a kandalló tüzének pattogó szikrái, úgy táncoltak, minta véres tűzijáték lenne. Majd összeszűkült szemmel egy szót suttogott: Duende. Révülete hamar elmúlt, majd még egy utolsó kérdést intézett Étienne felé: - Első vérig? - Igen bár szerintem de Silva kétségtelenül a végezni akar veled.- válaszolt kimérten a fiú, majd összeszűkült szemmel vizsgálta az előtte ülő herceget. Végül kérdőn megismételte a nemrégiben kiejtett szót: Duende? - Nem érdekes!- legyintett Leon- Inkább induljunk, ne várassuk meg jövendőbeli rokonainkat! A nappaliban Sora éppen egy lágy, szomorkás dalt játszott a zongorán mikor a két férfi belépett. Szemét lehunyva, arcán átszellemült kifejezéssel élvezet a dallamot. Apró, vékony újaival, határozottan, ámde kecsesen ütötte le az elefántcsont billentyűket. Figyelmét teljes mértékben a játékra irányította, kizárta a külvilágot, s élvezte a dal minden egyes akkordját. Majd fokozatosan elhalkult a zene, s az utolsó hangok is elhaltak. Lassan, mint aki egy csodálatos kábulatból ébred felnyitotta szemhéjait, s észre vette a két férfit, ki most egymás mellett foglaltak helyet a krémszínű szófán. A hasonlóság így még szembetűnőbb volt közöttük, vonásaik, spontán gesztusaik tökéletesen egyeztek. Bár Sora szerint Leont ellenállhatatlanná tette a szemében égő sejtelmes, sokat ígérő tűz mely néha-néha felbukkant a jeges felszín alól. Lassan elmosolyodott, majd megpróbált felemelkedni a székről, de sérült bokája makacsul ellenállt a terhelésnek. Leon látva a lány próbálkozását, felemelkedett a szófáról és Sora mellé sétált. Elegánsan karját nyújtotta az angyalnak, aki érdeklődve figyelte a misztikus füstszürke szempárt, miközben elfogadta a segítő jobbot, s óvatosan talpra állt. - Angyal és Démon tökéletes páros!- suhant át Harrington hercegének elméjén, amint figyelte, ahogy lánya Lord Blackheatbe karol, s ahogyan egymás szemét fürkészi a pár. Ugyan ebben a pillanatban Étienne gondolataiban épp az ellenkezője suhant át. - Szegény lány! Az Isten legyen irgalmas hozzád, ha a rettegett Blackheat-el kezdesz, a Halálistennel! Mert Ő nem kegyelmez majd neked! Sora körbe hordozta tekintetét a kis társaságon, majd ismét a mellette álló Blackheatre tekintett. - Kérem, felkísérne? Nagyon kimerített a vacsora.- mondta már-már évődve a hercegnek, aki csupán egy hűvös biccentéssel jelezte, hogy eljutott hozzá a kérés. Majd lassan a férfiak felé fordult. - Kérem, bocsássanak meg, de hallották a hölgy kívánságát. – közölte szenvtelen hangon Leon, majd kivezette Sorát a szalonból egészen a lépcsőfeljáróig, ahol ismét a karajaiba kapta a lányt. Olyan könnyedén vitte fel a lépcsőn, mintha súlytalan lenne a lány. Pár perc múlva megérkeztek Sora szobája elé. A herceg óvatosan letette a lányt majd kérdő tekintettel végigmérte. - Innen úgy hiszem már boldogul, Chére.- közölte minden érzelem nélkül a lánnyal, s már éppen indult volna vissza a szalonba, mikor Sora utána szólt. - Mikor lesz holnap a párbaja, Balckheat!- s próbálta egy csábító mosoly kíséretében kicsikarni a választ a férfiból. Azonban Leon nem volt könnyű préda, a kérdésre kérdéssel felelt. - Miért érdekli, Chére? Csak nem aggódik értem? - Hogy kérdezhet ilyet, persze hogy aggódom. Nem értem miért kell kockáztatniuk az életüket egy nézeteltérés miatt. Miért kell maguknak férfiaknak, mindent erőszakos úton lerendezni? Miért nem éri be egy bocsánatkéréssel?- Leon szeme úgy szűkült résnyire egyre jobban, ahogy meghallotta a véleménye szerint ostoba és naiv kérdéseket. Majd maró gúnnyal a hangjában válaszolt. - Elsőször is a becsületét védem, Kisasszony, ha ez eddig nem tűnt volna fel. Azonban lehet, hogy ez önszámára semmit sem jelent, de én nem engedem, hogy Backheat leendő úrnőjének nevét bemocskolják.- s hangja enyhén megremegett a dühtől, ahogy az utolsó szavakat kiejtette. - Téved, Uram!- emelte meg hangját Sora, arca kipirult, szeme csillogott a dühtől, mellkasa, pedig szaporán emelkedett. Nem is sejtette, milyen kívánatos látványt nyújt a herceg számára. - Igen is fontos számomra a magam és családom jó híre, de szerintem ezt akkor sem így kell elrendezni. Semmilyen sértés nem lehet olyan szörnyű, hogy egy emberéletét követelje. Viszont a kérdésemre még nem válaszolt! - Tudom Angyalom, de ön rettentő naiv. Rendben legyen bár nem értek egyet a gyermeteg nézetével, de elárulom reggel öt órakor lesz. De mondja csak, miért érdekli ez magát? Mit forgat a csinos kis fejében?- Sora nagy levegőt vett, majd állát dacosan felszegte és farkas szemet nézett a férfival. - Semmit, Blackheat! Semmit, csak gondoltam imádkozom, nehogy bajuk essen, ha már ilyen ostoba módon játszadoznak az életükkel.- majd lenyomta a kilincset, belépett a szobába, s dühösen csapta az ajtót a csodálkozó hercegre. - Nocsak, nocsak! Mit tervezel Sora Naegino! Sejtettem, hogy akkor este nem az igazat mondtad de Silvával kapcsolatban, de most már biztos vagyok benne. Minden estre jó éjt Chére!- majd sarkon fordult és távozott. Sora megkönnyebbülten támasztotta belülről az ajtót. Majd elméje lázasan zakatolt a megoldást kutatva. - Legalább az időpontot meg tudtam. Már csak valahogy el kell jutnom a párbajra! Ha lóval nem mehetek csak egy megoldás maradt, a kocsi. De a bérkocsi feltűnő lenne a szolgálóknak, egy barát segítsége kell most… Ez az Yuri! Ő biztosan tudja, hol játsszák hőst ostoba módon a férfiak reggelente. Csak meg kell kérnem, hogy vigyen ki. S ha már kivisz, út közben megbeszélhetem, vele a partner problémámat is. Igen, írok neki egy levelet, melyben megírom, hogy holnap várjon a kocsija a birtok hátsó bejáratánál.- majd a gondolatait tettek követték. Gyorsan egy darab papírra firkantott néhány sort Yurinak, majd gondosan lepecsételte. Behívta Miát, és mindent elmagyarázott a lánynak. Mia szemei felcsillantak, amikor megtudta, hogy úrnője ott kíván lenni a párbajon, s hogy kiszökik. Milyen romantikus áradozott. Majd egy sötét csuklyás utazó köpenyt terített Sora a szobalány vállára. - Ne felejts, el nekem visszafelé férfiruhát szerezni! Sok szerencsét! Legyél óvatos és siess vissza!- ezekkel a szavakkal és egy bízató mosollyal bocsátotta útjára a lányt. Mia amint kivágtatott a birtok kapuján, összetalálkozott Williammel, Sommerfield-ék öreg komornyikjával. Amint felismerte a férfit, megállt s bíztatóan a rámosolyodott. Átnyújtotta a levelet egy rövid magyarázat kíséretében, majd megnyugtatta az öregurat, hogy úrnője makkegészséges, s csupán a bokája húzódott meg. William boldogan nyugtázta a tényt, s a tőle telhető leggyorsabban vágtatott vissza a friss hírekkel Sommerfield kastélyába. - Ez remek, már csak férfi öltözetet kell szereznem, Lady Sorának. De milyen legyen? És honnan szerezzek…- morfondírozott Mia, majd hirtelen szemei felcsillantak és fojtott hangon felkiáltott - Megvan!- majd gyorsan visszalopódzott az épületbe, miután visszavitte lovát az istállóba. Sora halk kopogást hallott az ajtaján, s ezzel egy időben szíve dobbant egy nagyot - Csak nem Mia? De nem érhetett ilyen hamar vissza- találgatta a látogató kilétét miközben az ajtóhoz bicegett. Lassan lenyomta a réz kilincset, az ajtó feltárult és valóban a hűséges szobalánya állt előtte. Arcán boldog mosolyterült szét, kezében pedig egy inas egyenruhát szorongatott. Sora beengedte a lányt, s amint becsukódott az ajtó utat engedett kíváncsiságának. - Mi történt, Mia? Hogyan értél ilyen hamar vissza? - A kapuban összetalálkoztam a jó öreg Williammal. Éppen ide tartott, hogy híreket vigyen Lady Sommerfieldnek Önről. Így könnyen átadhattam az üzenetet, de a ruha már nehezebb feladat volt- eresztett meg egy gonosz mosolyt Mia. - Honnan szerzted?- csodálkozott Sora - Hát belopóztam Ken szobájába- itt kissé belepirult emlékeibe, de aztán folytatta- és elvettem a szekrényéből míg ő éppen hát… szóval fürdött a folyosó végi közös helységben- mondta pipacs vörös arccal a lány. Sora pedig jó ízűen felnevetett és megveregette Mia vállát. - Hát te is megéred a pénzed- majd végül együtt nevettek. Miután alább hagyott jó kedvük megbeszélték a másnap részleteit, s végül éjfél körül nyugovóra tértek.