|
4. fejezet
Szikrázó napsütés fogadta a kastélyból kilépő Sorát és barátait. Lágy szellő suhant végig a tájon megrezegtetve az öreg tölgyek leveleit. Az említettek a vörös, sárga és fehér rózsákkal teli ültetett kis parkon át az istálló felé vették útjukat, s közben magukba szívták a bódító virágok illatát. Mire oda értek már két felnyergelt ló várt rájuk. Lizbeth Layla jámbor kancája és Sejk Yuri heréltje. Lizbeth egy gyönyörű mogyoró barna ló volt, szőre fényes és puha, sörénye pedig csokoládébarna, s homlokát egy krémszínű csillag alakú folt díszítette. Látszott rajta, hogy a gazdája szereti, és nagy becsben tartja. A lovász fiú, amint meglátta az Lordot a Lady-k társaságában azonnal oda sietett, hogy felsegítse Lady Sommefieldet, de Yuri megelőzte. Mint egy tollpihét, olyan könnyedén emelte fel a lányt, és olyan féltőn ölelte, mint egy porcelán babát. Közben büszke mosolyra húzódtak ajkai, és lopva megérintette, a lány még mindig lapos hasát. Layla kecsesen ült a nyeregben, mint egy igaz úrinő. Ahogy elnézte őket Sora szinte megirigyelte a boldogságukat. Majd mielőtt tovább fájdította volna a szívét elindult a boxokhoz, hogy lovat válaszon magának, mivel az ő Kleopátrája még nem érkezett meg.
Amint belépett az istállóba friss szalma illata csapta meg az orrát, imádta ezt az illatot. Majd elkezdte az állásokat fürkészni. Már éppen nyugtázta volna, hogy nincs olyan ló, amilyet ő szeret, amikor egy gyönyörű szürkés krémszínű telivéren akadt meg a tekintete. A ló fehér sörénye vakítóan csillogott a tető deszkái között beszűrődő fényben. Sora közelebb lépett az állathoz, az pedig ráemelte mély barna tekintetét.
- Fejedelmi vagy! Te leszel a lovam, mert egyszerre tüzes, szép vagy, és olyan okos a tekinteted- suttogott a lónak Sora. Éppen ekkor érkezett meg a lovász, aki Sora felé fordult.
- Ezt a lovat szeretném elvinni, kérem nyergelje fel!- utasította a 30 év körüli férfit.
- De Kisasszony ez a ló rendkívül vad, eddig csak Őfőméltósága tudta megülni. Kérem, válasszon egy szelídebb kancát.
- Nem nekem ez a ló kell, nyergelje fel kérem!- s olyan csábos pillantást vetett a lovászra, hogy az menten elolvadt, s minden ellenállása szerte foszlott.
- Rendben Kisasszony, de én figyelmeztettem, és kérem legyen óvatos!
- Megígérem, odafigyelek majd kedves…
- Thomas
- Kedves Thomas- azzal Sora sarkon fordult és elindult vissza a barátai felé. Amint kilépett az istállóból egy hűs fuvallat csapta meg, s vele a kellemes rózsa illat is. Ekkor már-már démoni mosoly ült ki az arcára
”Majd én megmutatom Blackheat, hogy nem vagyok puhány, igen is be fogom törni a maga Villámját!”- határozta el magát a lány. Majd dacosan felszegte a fejét és magabiztosan lépkedett tovább az apró terméskövekkel szegélyezett ösvényen barátai felé. Laylaék már a kastély előtti kis előkert mellett várták útitársukat. Már Yuri is Sejk nyergében ült és onnan suttogott, édes, szerelmes szavakat kedvese fülébe. Mikor észre vette Sorát felé fordult és kajánul elvigyorodott.
- Azt hittem éhes Őladysége, vagy mégsem?- ingerelte a lányt
- Még hogy éhes az nem kifejezés- nevetettek fel egyszerre mind a hárman. A lányok csilingelő nevetése és Yuri férfias kacaja töltötte be a levegőt. A férfi egyenes tartással ülte meg a lovát, mint egy győztes hadvezér, látszott, tökéletesen ura az állatnak, de nem tartja többre egy eszköznél. Sora mélységesen elítélte ezt a magatartást, hiszen imádta az állatokat, és különösen rajongott a lovakért. Miközben a lány lót és lovasát tanulmányozta, megérkezett Thomas Villám kíséretében. Az eddig nevető pár is felfigyelt a ló fejedelmi megjelenésére, méltóságteljes járására. Sora szeme elszántan felcsillant, és már fel is pattant a lóra, még mielőtt Thomas segíthetett volna neki. Majd Sora jobbra kanyarodott és ügetésre fogta Villámot, aki élvezte, hogy végre a boxon kívül lehet. Sora lezseren, mégis elegánsan ülte meg a telivért. Tökéletes összhang volt közöttük, annak ellenére, hogy először dolgoztak együtt. Thomas csodálattal nézte a lányt, akinek sikerült pár pillanat alatt az, ami neki hónapok óta nem.
- Megülte Villámot, ez hihetetlen! Ez a lány született tehetség, és milyen gyönyörű! Egy igazi szirén!- figyelte hódolattal a felé közeledő szirént, akinek lila hajkoronájába bele-bele kapott a szél minden egyes lépésnél, arca kipirult, szemei csillogtak.
- Na, milyen volt Thomas? Ugye nem is olyan rossz tőlem?- mondta kisé pihegve a férfinak.
- Egyszerűen lenyűgöző, Kisasszony!
- Na induljunk, mert lassan tényleg éhen halok.- fordult csodálkozó barátai felé, majd ismét a lovászra emelte mogyoróbarna tekintetét
- Thomas délután kettőnél ne várjon hamarabb minket, kérem csak utána, küldje értem a mentő csapatot-incselkedett a lány, mire mindenki felnevetett.
- Rendben, Kisasszony! Viszontlátásra- azzal visszaindult az istálló felé. Soráék, pedig rákanyarodtak a tölgyfákkal övezett kivezető útra. Alakjuk lassan a homályba veszett, és egybe olvadt a horizonttal.
Ezalatt Leon megérkezett a közeli faluba, fekete, andalúziai lova Cézár hátán. Cézár büszke járása párosulva gazdája elegáns, ámde laza tartásával mindenhol feltűnést keltett. Bár Leonnak most legkevésbé a rajongó libákhoz, és a hízelkedő, köpönyegforgató uzsorásokhoz volt kedve. Sokkal jobban szerette az egyszerű, de becsületes embereket. Amint beért a falu központjába olvadozó nők hada rajongta körül, míg a bérlők kalapjukat megemelve, hajtottak fejet Blackheat hercege előtt. Leon egy-egy biccentéssel honorálta fáradságukat. Majd lassan elérte úti célját, egy fogadót a faluszélén. Unottan körbenézett, majd egy elegáns, ámde villámgyors mozdulattal lepattant Cézár nyergéből, a nemes állatot, pedig egy nyolc év körüli kisfiúra bízta. Majd halk ragadozó lépteivel belépett a fogadó halljába, ahol egy kövérkés, felcicomázott asszonyság üdvözölte. Tokája remegett, miközben mosolyogni próbált a rendkívüli látogatóra. A herceg viszont szabadulni próbált a rámenős asszonyság elöl, amilyen gyorsan csak lehet, ezért rögtön a lényegre tért.
- Melyik szobában szállt meg Étienne de Rochére?- kérdezte hűvös közönnyel az asszonyságot, akinek láthatóan lehervadt a mosoly kövér arcáról. Ezért csak durcásan egy ajtóra bökött, és ennyit mondott:
- A 6-osban- Leonnak nem is kellet több elindult a kiszemelt szoba felé.
”Vajon mi tetszet ebben a helyben Étienne-nek? Egy biztos nem a környezet”- húzta mindent tudó kaján vigyorra szépen ívelt ajkait. Majd tovább sétált a szűk folyosón, melynek krémszínű tapétája minden bizonnyal látott már szebb napokat is. A sarkokban, pedig hatalmas penészes foltokat vélt felfedezni. Mielőtt azonban tovább nézelődhetett volna elérte úti célját. Megállt, a fehér lakozott fajtó előtt, és határozottan bekopogott. Az ajtó túloldalán csörömpölést hallott, mintha lakója még csak most ébredt volna, majd lassú léptek közeledtek. Végül az ajtó kinyílt és egy kócos barna hajú fiúval találta magát szemben. A smaragd zöld szemeit még az álom ködös fátyla homályosította el, haja kócosan omlott a vállára. Csupán egy fekete lovaglónadrágot és egy inget viselt, amit sietve kaphatott magára, mikor meghallotta a látogató közeledést. Miután Leon belépett, a fiú egy hanyag mozdulattal becsukta a szoba ajtaját, és várakozóan a herceg felé fordult.
- Kérlek, öltözz fel, ugyanis fontos feladatom van a számodra- utasította Leon a fiút, aki az érdeklődés minden jele nélkül támasztotta a falat. Étienne nem mozdult, csupán kérdőn felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, de szoborszerű arca továbbra is csak közönyt sugárzott. Leon nem törődve a fiú közönyével folytatta.
- Fel kell keresned Lucien de Silva-t, Conde de Lederiat. Nem tudom, hol lakik, de tegnapi megjelenéséből ítélve, a falu bármelyik kocsmájában, megmondják.
- Értem!- felelte hűvösen- De miért érdekel téged, egy spanyol birtokos?
- Tegnap este kihívtam párbajra- jött a tömör válasz.
- Vagy is én leszek a segéded- nyugtázta Étienne. – De mond csak, mivel bosszantotta fel az a szegény ördög Blackheat hatalmas hercegét-, s ajkai mosolyra húzódtak.
- Részegen betört a házamba, megsértette és megalázta a menyasszonyomat. Egy szóval jobbat nem is tehetett volna, hogy kivívja haragomat- mondta hűvösen, de lelke mélyén forrt a dühtől Leon.
- Szóval a helyszín legyen a falu melletti kis tisztás, az időpont hajnal, a fegyvernem, pedig kard. A többit rád bízom. Még valami, békés megoldásról hallani sem akarok, nem fogadom el a bocsánat kérését.
- Rendben vedd elintézettnek- majd ellökte magát a faltól Étienne és egy lépést tett Leon felé.
- Végül is, aki Blackheat hercegét haragítja magára, az az életével játszik- somolygott a hercegre.
- Pontosan, ahogy mondod- majd gúnyos mosolyra húzódtak Leon ajkai is.
- Jut eszembe este várlak vacsorára, hogy bemutathassam Harrington hercegét, és a menyasszonyomat. S ha lehet, ne késs, hisz tudod mit tanítottam neked a pontossággal kapcsoltban!- utasította fensőbbségesen a fiút.
- Persze, persze!- legyintett unottan Étienne – Természetesen ott leszek, Őfőméltósága! Leon ezzel elintézettnek tekintette a dogot, majd még egyszer végig futtatta a szemét a parányi szobán. A falait egyszerűen fehérre meszelték, a bútorok egyszerűek voltak. Az ajtóval szemben egy kis ablak helyezkedett el, melynek zsalugáterei most ki voltak tárva, hogy bevilágíthassa a szobát a szikrázó napsütés. A szomszédos falnál egy egyszerű ágy helyezkedett el, lábánál pedig egy láda a poggyászoknak. A szemközti falnál, pedig egy meglehetősen öreg íróasztal. Miután Leon tüzetesen felmérte a szegényes, kis szobát, feltette a benne motoszkáló kérdést.
- Mikor költözöl már végre, haza a kastélyba?
- Talán, ha kiszórakoztam magam, tudod elég sok errefelé a csinos fehérnép.
Holnap!
- Mi van a holnappal?- lepődött meg Étienne
- Holnap hazaköltözöl!- utasította ellentmondást nem tűrő hangon Leon.
- Nincs időnk a gyerekes játékaidra, feladatunk van! Ezt tarts észben!- majd Blackheat mint aki jól végezte dolgát sarkon fordult, és távozott a számára kellemetlen helyről. Amint kiért a szabadba, mélyet szippantott a friss levegőből, mely igazi felüdülést jelentett a fogadó dohos levegője után. Majd elvette Cézár kantárját a várakozó kisfiútól, és cserébe egy ginit nyomot a kezébe. Felpattant a nyeregbe egy elegáns mozdulattal, és vágtára fogta Cézárt. Amint kiértek a faluból szabadjára engedte a nemes lovat. Hagyta, hogy vágtázzon a mezőkön, ő pedig élvezte az arcába süvítő szelet, majd lassan elmerült gondolataiban.
”Hogy megnőtt ez e gyerek! Már szinte csak a könnyűvérű nőcskéken jár az esze. Pedig amikor magamhoz vettem, még olyan kis gyámoltalan volt. Hiába már pontosan kilenc év telt el azóta. Igen emlékszem akkor még Sophie is élt.”- majd szomorú árnyak suhantak át az arcán és végleg elmerült az emlékeiben.
1793, Párizs, Franciaország
Éjfél körül járhatott az idő, a sötét utcákat csak a gázlámpások fénye világította meg. Hatalmas vihar tombolt kint, az eső zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Egy villám cikázott át az égen, és megvilágította a szűk sikátoron átsuhanó elegáns hintót. A fekete jármű kocsisa idegesen forgolódott a bakon, alig várta hogy kiérjenek ebből a cseppet sem jó hírű negyedből. De sietniük kellett és ez volt a legrövidebb út a Rue De Roi-ra. Lassan kiértek az elegáns villa negyedbe, melyet az öreg kocsis egy hatalmas sóhajjal nyugtázott. De nem fogta vissza a tempót, sőt még gyorsabb haladásra ösztökélte, a fogatot húzó két lovat. A macskaköves utcákon egyre jobban zötykölődött a kocsi, de utasát nem érdekelte. Bár a kocsiban ülő férfi arca az arisztokratikus közönyön kívül semmit nem tükrözött, de amikor egy-egy villám megvilágította az előkelő hintó belsejét, szemében látni lehetet az aggodalmat. Tekintetében úgy kavarogtak most az érzelmek, mint kint a vihar. Pótcselekvésként unalmában, megpróbálta kinyújtóztatni a hosszú útsorán elgémberedett tagjait, de nem volt elég hely hosszú, izmos lábának. Unottan tekintett ki a hintó ajtaján, mikor végre megpillantotta úti céljának végállomását. Egy klasszicista stílusú polgári házat. A három emelet magas épület, ablakait tümpanonok, homlokzatát, pedig különféle stukkók díszítették. A hintó a főbejárat előtt lassított le, s Blackheat hercege azonnal kiszállt a kocsiból, és kettesével szedve a lépcsőket rohant be a házba. Nem várta meg, hogy lesegítsék róla kabátját, egyszerűen ledobta a faragott lábú vörös puffra. Majd a nappalin át egyből nagybátyja lakosztálya felé vette az irányt. Sophien és Étienne-en kívül Ő volt az utolsó élő rokona. Jaque de Rochére, Châteaublanche vikomtja egy rendkívül intelligens, szerény jóra való ember volt. Azon kevesek közé tartozott, akikről Leon elmondhatta, hogy szereti, s akár az életét is kész lett volna feláldozni nagybátyjáért. Nem régen vesztette el feleségét, s azóta minden figyelmét a fiának Étiennek szentelte. Most azonban úgy tűnik, őt is elérte a végzete. Leon végre megérkezett a szoba elé, halkan kinyitotta az ajtót, majd óvatosan belépet a helyiségbe. A helyiség hatalmas volt, melyet a baldachinos ágy uralt. Az elegánsan berendezett szobát a Párizsban most divatos narancs és vörös színek uralták. Leon lassan közelebb lépett az ágyhoz, ahol egy idős 50 év körüli férfi feküdt. Sápadt arcát, szeme alatt húzódó karikáit csak tovább fokozta a gyertyák halovány fénye. Mikor észrevette unokaöccse érkezését, megpróbált mosolyogni, de remegő kezei, verejtékező arca elárulta fájdalma valódi mértékét.
Kérlek fiam, foglalj helyet- majd remegő kézzel a mellette lévő székre mutatott. Leon teljesítette a kérését, majd szomorúan csendben várta a férfi végakaratát.
- Mint tudod, ha én meghalok Te és Sophie lesztek a fiam utolsó élő rokonai.- hangja megremegett, de egy nagyot nyelt és folytatta - Ezért kérlek vigyázz Étienne-re fogad oltalmadba, viseld gondját, és tanítsd meg arra, amire nekem már nem maradt időm. Kérlek, támogasd őt, hiszen tudod, hogy Châteaublanche rendkívül nehéz helyzetbe került, a segítséged nélkül nem tudja majd talpra állítani a gazdaságot. Míg nagykorú nem lesz, téged jelöltelek meg gyámjának. Kérlek vigyázz rá! Ígérd meg nekem, hogy szeretni fogod, mint fiadat! Ígérd meg ezt nekem!- s megszorította Leon kezét.
- Megígérem! Gondját viselem majd Étiennek, de kérem, ne izgassa fel magát!- próbált a haldoklóra mosolyogni, de belül reszketett a néma zokogástól.
- Köszönöm, fiam!- mondta elhaló hangon, hálásan a férfi, majd örökre lecsukódtak a szemei.
Leon eleget tett nagybátyja kérésének, s maga mellé vette a 9 éves kisfiút.
”Hm régen volt, most már 18 éves Étienne! Kész férfi, miután sikerül megvalósítanom a tervem, gondoskodom róla, ha eljön az idő méltó utódom, legyen, igazi Blackheat legyen”.- gondolataiból a kastélya látvány ébresztette fel. Amint beért az istállóhoz az idegeskedő Thomas látványa fogata.
- Mi történt Thomas?- érdeklődött hűvösen, bár fúrta az oldalát a kíváncsiság?
- Hát én mondtam a Lady Sorának, hogy ne Villámon lovagoljon ki, de nem hallgatott rám. Úgy tűnt, uralja a lovat, de kör-belül félórája nélküle tért vissza Villám- fejezte be beszámolóját a megszeppent lovász. Nem mert a herceg szemébe nézni, mert tudta mi vár rá. Leon éktelen haragra gerjedt, majd visszaugrott Cézár nyergébe és elvágatott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
